A kezdetek III. rész: My name is BOND, Futó BolOND

Az élményekkel teli 2007-es esztendőt a mozgolódás szempontjából téli álommal zártam. Volt min agyalni a hosszú téli estéken. Természetesen, ahogy beköszöntött a jó idő, ismét felvetésre került az „évadnyitó” bringatúra. Hmm, azért ez érdekes, hogy a futáshoz a bringázáson keresztül, annak okán jutottam el. Szóval az volt a lényeg, hogy azt a kis mozgástűrő képességet, amit még távolról sem neveznék jó kondíciónak, valahogy megőrizzem, netán-tán tovább fejlesszem. Ahogy kitavaszodik, egyből kiolvadnak a motorosok, a bringások és természetesen a futók is a fagyott téli álmukból. Ismét igyekeztem bringázni, néha-néha azzal jártam munkába. Hébe-hóba megtettem azt a kört amit tavaly találtam ki a Turul madár felé. Egy szó mint száz mozgolódtam.

A szezonnyitó bringatúra ismét kétnaposra lett tervezve. Pozsony – Hainburg – Lipót, és onnan haza, kinek az hova esik. Örültem ennek a briliánsan megtervezett túrának. Végig a Duna körül haladunk, és hála istennek az uralkodó észak-nyugati széljárásnak háttal leszünk. Tehát se hegyek, se szembe szél. Remek.

Vonattal elmentünk Pozsonyba, ott nyeregbe pattantunk és irány osztrákia. Az út tényleg laza volt, de a hainburgi vár, mit egy jó várhoz illik egy hegy tetején volt. A felfelé vezető út nem volt meredek, ááá. Majd hagyat estünk miközben toltuk felfele a bringát. Tekerni? Felejtsd el. Még a hegy aljában lehetett, de aztán már nem arról szólt a dolog. Ettől eltekintve tényleg egy örömbringázás volt az egész. Minden különösebb probléma nélkül elértük a lipóti szálláshelyünket. Természetesen az ottani termálfürdőt is meglátogattuk. Isteni dolog meleg vízben lábat áztatni. Másnap arra készültünk, hogy megkeressük a méltán híres Lipóti Pékség helyi boltját és jól bevásárolunk egy kiadós reggelihez. Hát nincs Lipóton Lipóti Pékség bolt!!! Pfff, még ilyet! Na azért nem maradtunk reggeli nélkül. Egy kisebb falunak elegendő tojás mennyiséget pusztítottunk el rántotta formájában és indultunk tovább. Az első nagyobb város Győr volt. Valószínű, hogy abban a tojásrántottában volt valami, mert iszonyat beteg tempót diktáltak a vezetők. 28 km/h átlaggal küzdöttük le a Lipót Győr távolságot. Azért ez a magunkfajta koca bringásoktól hatalmas teljesítmény volt. Győrben megszálltuk az ottani „M” betűs gyorséttermet, mert a ruha ami rajtunk volt úgy nézett ki mintha úszva érkeztünk volna és nem bringával. Fél órát szárítottuk a gönceinket.

Aztán valamelyest higgadtabb tempóba folytattuk a hazafelé vezető utat, egy idő után szétváltunk, ki–ki ment az otthona felé vezető úton. Nekünk az éppenséggel Tatabánya felé vezetett. Bábolna, Nagyigmánd, Kocs, Tata útvonalon. Őőő említettem már, hogy nem voltak emelkedők eddig? Eddig. Különösképpen nem vágytam arra, hogy gyengécske kondíciómat a kétnapos túra legvégén tegyem próbára, de nem volt más választás, haza kellett menni. Kevéssé őszinte mosollyal, mint inkább keserves vigyorral a képemen küzdöttem le a Kocs és Tata környéki dombokat. De leküzdöttem! Az ember meg úgy is csak a szépre emlékezik, nem?

Ez is megvolt, rengeteg jó élménnyel, újult erőt merítve az elkövetkező kihívásokra. Hát kihívtak.

A biciklis eseményekkel párhuzamosan kezdett mind nagyobb teret nyerni András élménybeszámolójának hatása, kisugárzása élete első félmaratonjáról. Akkoriban András Tatára járt futni, ott rótta a köröket. Egyet vagy kettőt, mikor épp hogy esett. Mivel nem szeretett betonon futni, az Öreg tó erdei részén futott oda-vissza és tekintettel arra, hogy ez a szakasz a fele egy teljes tókörnek nem kellett távolsági kompromisszumokat kötni, 7 km-es táv volt ez is. Szerintem keresve sem lehet jobb futóterepet találni a tatai Öreg tónál, mert a környezet csodás, csendes, nincs forgalom, jó a levegő és szép, történelmi hely is egyben. Persze ez a síkfutásra igaz, mert aki a hegyeket szereti annak is van itt lehetőség dögivel. Ez a tókör, a 7 km nem sok, nem kevés. Remek lehetőséget ad egy kezdő futó számára, hogy jó edzéstervet, stratégiát dolgozhasson ki, tudja kontrollálni az állapotát, fejlődését. Szóval ott tartottunk, hogy félmaraton. 21 km, a legyőzhető távolság. Így emlegetik a szakavatottak. Nagyon nem kevés, pláne egy kezdő futó számára. Viszont semmiképp sem annyira sok, hogy reménytelenül teljesíthetetlennek tűnjön. Végül is „csak” 3 tókör. Na azt hiszem megtaláltam az első célt magamnak. Természetesen ki más, mint az András lelkesedése, hite és példája volt az amit követni lehetett. 2008 nyarán hébe-hóba előfordult, hogy körbefutottam a tavat. Volt úgy, hogy közben a kisebbik lányomat toltam biciklin fél kézzel. Nem volt könnyű, de elvonta a figyelmet magamról, észre se vettem és körbe értünk.

Hát akkor ez simán megy, nem? Nem.

2008 augusztusában történt. Egy másik kollégámmal, Halász Csabival egyszer megbeszéltük, hogy ha már ilyen jól megy az egy tókör, elmegyek vele és kétszer körbe futjuk. Ekkorra már kitűzött céllá vált egy félmaraton teljesítése, és ehhez kellett megkezdeni a „komolyabb” felkészülést. Jah, teljesen megpuhítottak környeztem lelkes futói, elhitették velem, hogy ez simán menne nekem. Már csak meg kellett győződnöm róla, hogy tényleg így van-e. Munka után találkoztunk. Nyár volt, jó meleg. „Bőséges” ebéd (két szalámis kenyér) után voltam, így indultunk neki. Most is fél köröket akartunk menni az erdős részen, de valami hirtelen ötlettől vezérelve, úgy döntöttem ez első kört megteszem teljesen. Nem kellett volna… A betonos szakaszon oda tűzött a nap és iszonyat meleg volt. Majd meg főttem. Ezután újra beérni az árnyas erdős részre igazi felüdülés volt. Ettől függetlenül jól ment az első kör, még mondogatta is a Csabi, hogy nem kéne ennyire rohanni, mert messze még a vége. Na ezt ott, aznap nagyon megtanultam. A második kört már oda-visszába nyomtuk az erdőben, nem volt kedvem még egyszer megfőni a napon. De már késő volt. A első kör kedélyes, beszélgetős hangulata kezdett részemről elkopni. Az utolsó szakaszon már nem kívántam az egészet, egyszerűen elfogytam. Kb. még 2 km lehetett hátra, amikor elkezdett a világ összeszűkülni, szédelegtem, miden bajom volt. Szégyenszemre meg kellett állnom, és a hátralévő szakaszt sétálva megtenni. Csabi nem nagyon szólt, semmit, de a szemében ott volt az „ugye megmondtam”. Meg. Igaza volt. Ismét kaptam egy leckéztetős pofont: fogadás jobbról, tiszteeelegj! Csatt.

Hát mint mondjak? Rettentően bosszantott a dolog. Nem tudom miért van ez, de úgy látszik nekem szükség van ilyen leckékre, hogy tanuljak belőlük, hogy előbbre léphessek. De miért nem lehet ezt úgy csinálni mint más? Csabi, akivel futottam, nem kifejezetten futó alkat. Értsd: nem kell kétszer ránézni, hogy egyszer észrevegyék. De lazán, mindenféle erőlködés nélkül lefutotta az a két tókört, sőt később nem is egy félmaratont is teljesített, én meg ott halok meg. Na, ez így nem mehet tovább! Ez ellen tenni kell! Nekem is fel kell nőnöm hozzá, hozzájuk, meg kell mutatnom, hogy tudok én is sokat futni. Na nehogymá’ ne.

És akkor egy újabb lépcsőjére léptem a megszállottságnak. Rendszeressé váltak a futások. Ha minden jól alakult hétköznap kétszer felfutottam a Turul szobor parkolójáig, majd hétvégén két kör a tatai Öreg tó körül. Volt erősítő jellegű hegyi futás, és volt állóképesség növelő hosszabb távú síkfutás. Ha akartam sem tudtam volna jobb környéket keresni ehhez, mint ahol amúgy is élek.

A turulos futás azért megérdemel egy kis kitérőt. Az sem úgy volt, hogy hopsz, elhatároztam és megcsináltam! Nagyon nem. Eleinte ugye buszoztam, aztán felgyalogoltam és lefele haza futottam. De a buszbérletem is lejárt, meg azon gondolkodtam, hogy milyen dolog ez már hogy elmegyek mozogni, és azzal kezdem hogy buszra szállok. Nem kéne ezt ennyire agyon bonyolítani! Márpedig én megpróbálok felfutni a Turul szobor parkolójához majd vissza haza. Természetesen napi rendszerességgel beszélgettem András és Csabi kollégáimmal, hogy mikor mit és hogyan csinálnak, merre futottak, hogy bírták, stb. Mesélték, hogy a panoráma úton felfutni nem kis kihívás. Eleinte ők is többször megálltak felfelé, főleg Csabi aki egy kicsivel több kilót cipel az ideálisnál. De csak eleinte! Jó, hát akkor én is megpróbálom, mert ha nekik megy nekem is mennie kell! Nem ment. Ha jól emlékszem háromszor álltam meg felfelé és a teljes táv megtételéhez 1 óra 25 perc kellett. A tüdőm majd kiköptem, a fülemben dübörgött a vér, izzattam mit a ló és kb. olyan vörös lehettem, mint egy főtt rák. Hát ha látott volna valaki lehet orvosért kiált, pedig csak megpróbáltam felfutni az emelkedőn. Nagy nehezen felvánszorogtam, kész megváltás volt lefelé futni utána. Ez így ment elég sokáig, de aztán csak kétszer kellett megállnom, aztán csak egyszer és eljött az a pillanat is, hogy megállás nélkül felfutottam. Öröm és bódottá!! De jól esett már csak a puszta gondolta is, hogy képes vagyok ilyesmire! Nem titok, büszke voltam erre!

Rendben, akkor most mi is a helyzet ezzel a félmaraton témával? András és Csabi a 2008 szeptemberében megrendezendő Nike Budapest félmaratonra készültek. Csábítottak engem is, de éreztem, hogy nekem ez még korai lenne. Talán nem is kondíció szempontjából, hanem lelkileg. Az ilyen megmérettetésekre rá kell hangolódni, nem csak testben, de lélekben is fel kell készülni. Nekem ez akkor még nem volt meg. Így továbbra is lelkesen futottam hol a hegyre hol a tó körül és vártam a nagy napot. Életem első félmaratonját.

A felkészülést sikerült megfűszerezni olyan futásokkal ahol elkísértem Andrást. Akkoriban Ő már tovább lépett az egyszerű tófutásokon. (És ez azóta is így van, mire elérem azt a szintet ahol Ő van, mindig tovább lép eggyel, kettővel.) Elkezdett a hegyekben futni. Hö, mi az nekem, én is szoktam emelkedőn futni, egészen a Turulig, hát hajrá menjünk vele. Megint újra kellett értékelnem mi az hogy hegyi futás. Na nem az a tingli-tangli, autók számára kiépített aszfalt utas emelkedő, az sem gyenge meg nem egyszerű, de van annál nehezebb is. Úgy általában véve, mindig mindennél van nehezebb, nagyobb, gyorsabb, erősebb, stb. Erre igazán rájöhettem volna már magamtól is. Ezekben a futásokban az volt a szerencsém, hogy az első részében, míg András lába be nem melegedett megfelelően, csak lassan óvatosan futottunk. Mi mázli. Csúfos leszerepelés lett volna belőle azt meghiszem. De így tudtam a tempót tartani vele, és nem volt feltűnő, hogy nem sok kellett volna hozzá, hogy ki ne dőljek mellőle.

Így gyűjtögettem az élményeket, a tanulságokat, a kilométereket és a kondíciómat a nagy napra, az első félmaratonra. És eljőve a nagy nap! 2008. 11. 16. az 5. Balaton Félmaraton, Siófokon. Úgy éreztem sikerült felkészülnöm. Azt nem mondom, hogy kondícióban András és Csabi fölé kerekedtem, de akaratban, elszántságban és eltökéltségben biztos lehagytam őket egy kicsit. Mint ahogy ott is a félmaratonon! Életem első félmaratonját sikerült 2 óra 1 perc alatt lefutni! Hé, ez én vagyok?!?! Nagyon örültem!

Na ácsi! Nézzük csak meg honnan jöttem?

2007 nyarán pokoli kínok között sikerült körbe tekernem a Balatont. Eltelt másfél év és lefutottam egy félmaratont olyan idővel, amilyennel a „Mesteremnek” még soha nem sikerült! Hajaj itt valami történt! Valahol az eltel idő alatt átléptem egyik létezésből egy másikba, és átléptem valami nagyon fontosat: a saját árnyékomat!!! Köszönöm azoknak akik az árnyékomat másképp kezdték megvilágítani, hitet adtak, példát mutattak, lehetőséget nyújtottak, büszkék voltak rám! Elsősorban kedves feleségemnek, Katinak, aki bíztatott, büszke volt rám, tartotta otthon a frontot, hogy én mehessek futni. Köszönöm Zsoltnak, hogy anno (és azóta is folyamatosan) „belerángatott” a bicikli túrába. Köszönöm Andrásnak, hogy példát mutatott, lelkesített, helyet adott maga mellett. Köszönöm Csabinak az a tatai tókört, és köszönöm a rokonoknak, ismerősöknek, kollégáknak a rengetek pozitív visszajelzést, hogy megerősítették bennem, amit csinálok az jó dolog.

Egyszer láttam a TV-ben egy interjút Markos Györggyel, kiváló humoristánkkal. A riporter arról faggatta, hogy mikét alakult az élete, hogy lett belőle humorista. Az mondta, hogy nem humorista szeretett volna lenni, hanem édesapja, Alfonzó nyomdokaiba szeretett volna lépni és a színészi pályát kívánta volna művelni. De hiába dörömböl a színészet kapuin, azon nem nyert bebocsátást, a humorista pályához vezető kapunak csak nekidőlt félvállal és az beszakadt vele együtt.

Úgy érzem engem is így talált meg magának ez a futás, sose gondoltam volna, hogy egyszer hacsak ilyen szinten is de ez lesz az a sport amit rendszeresen művelni fogok, és még örömömet is lelem benne, valamint fel tudok majd olyan eredményeket mutatni, amiről mások is elismerően szólnak.

Ehhez egy kicsit csendes őrültnek kell lenni, amolyan ártatlan bolondnak. Futóbolondnak.